A modern csoportterápiák eredetileg abból az egyszerű, praktikus megfontolásból születtek, hogy egy vagy két terapeuta egységnyi idő alatt több pacienssel tud egyszerre dolgozni, mint egyéni terápiában. Nyilvánvaló volt az is, hogy társas helyzetben keletkező problémákat csoport helyzetben "in situ" lehet kezelni. A szocializációs és reszocializációs folyamatok minden csoportterápia fontos non-specifikus hatótényezői, függetlenül attól, hogy éppen egy készségfejlesztő-, kreatív művészetterápiás-, mozgás-, viselkedésterápiás- vagy éppen dramatikus játék csoportról van-e szó. Az egyes csoportterápiáknak saját specifikus hatótényezői is vannak. Az alábbiakban a gyermek pszichodráma részletesebb ismertetése közben a non-specifikus tényezőket is elemezzük.

Jelenleg a pszichodráma elterjedtsége nagyon széles Magyarországon. A klinikai gyakorlatban pszichodráma módszerrel dolgozó terápiás csoportok részét képezik az ambuláns és korházi ellátásnak pszichiátriai, pszichoterápiás, addiktológiai valamint pszichoszomatikus szakintézményekben. A gyermek pszichodráma hangsúlyos szerepet kap mind a nevelési tanácsadókban, mind a gyermek pszichoterápiás ambulanciákon.
A pszichodráma eredetileg felnőttekre kidolgozott terápiás módszer, annak ellenére, hogy Moreno alapvetően saját gyermekkori játék élményeire és fiatal felnőttként Bécs játszóterein nyert tapasztalataira, megfigyeléseire hivatkozott módszerének kidolgozásakor.

Az európai orvoslás alapjait a betegségek, a patológia vizsgálata, kutatása adta. Ez nagymértékben szerepet játszott a pszichiátriai és pszichoterápiás megközelítésekben is. A pszichodráma alapja, a morenoi szerepelmélet az egészséges fejlődésre épül. Az egyes embert nem önmagában vizsgálja, hanem legkisebb egységnek szociális atomjával együtt tekinti. A szociális atomba tartoznak bele azok a legfontosabb kapcsolatok, melyek az egészséges fejlődéshez is nélkülözhetetlenek. J.L. Moreno a szociális atom zavaraiból vezeti le a kóros fejlődést, a betegségeket. Ebben a megközelítésben alapvetően nagy hangsúlyt kap a fontos kapcsolatok elvesztése, a gyász, illetve ennek feldolgozása. A személyiség fejlődés során fellépő zavart alapvetően nem az határozza meg, hogy mi okozza a traumát, hanem az, hogy a fejlődés melyik szakaszában keletkezik. Ennek következménye lehet a fejlődés, ill. egyes dolgok fejlődésének megállása, és ez vezet a különböző patológiákhoz. Gyermekeknél elég gyakran szomatikus panaszokhoz vezethet, illetőleg gyakoriak a különböző neurotikus panaszok és viselkedészavarok.
Gyermekeknél a trauma feldolgozást nagymértékben segíti, ha a környezete ebben együtt tud működni, valamint fontos tényező még, hogy a környezete tudja-e nyújtani azt az érzelmi biztonságot, amibe a gyermek bele tud kapaszkodni. Ez sokszor azért is nagyon nehéz, mert ezek a traumák általában nemcsak a gyermeket érik, hanem a felnőtteket, a környezetet is, így a környezet érzelmi stabilitása is gyakran megrendül. A bizonytalan helyzetben a terápia, a terapeuta, a mi esetünkben a csoport, - hasonlóan, mint egy átmeneti tárgy az érzelmi biztonságot nyújtó anya távollétében - tud biztonságot nyújtani, amiben meg lehet kapaszkodni.
A terápiás munka során az elhárított érzések hozhatók a felszínre, dolgozhatók meg, és így mintegy út nyílik az elakadt fejlődési folyamatoknak.

Moreno a személyiség- és fejlődés elméletét szerepeink alakulása mentén írja le. Felfogásában a személyiség kizárólag szociális kontextusban értelmezhető, ahol viselkedésével, azaz szerepeinek összességével van jelen.
Négy szerepkategóriát különít el: szomatikus-, pszichés-, szociális- és transzcendens szerepeket, melyek úgy épülnek egymásra, mint a hagyma levelei. A fejlődés találkozások, interakciók révén megy végbe. A gyermek születésekor számára idegen körülmények közé kerül, ahol spontán módon, cselekvési minta nélkül kell magát feltalálnia. Minden lépés számára is új. Szomatikus impulzusaival kapcsolódik környezetéhez, a környezetben lévő személyek adekvát válaszai feltételei életben maradásának.. A korai időszakban legfontosabb segéd-én az anya. A gyermek interakciók során alakítja ki további szerepeit, mely folyamat végén egy olyan szomato - pszicho - szociális egység jön létre, melyhez kapcsolódnak azok a szerepek, melyeket Moreno transzcendensnek hív. E kifejezés alatt a hétköznapi értelemén túl a valláshoz, morálhoz, emberi tudáshoz és az egész emberiséghez, világhoz való viszonyulásunkat érti.
A fejlődés három stádiumon megy keresztül, ezeket Moreno “pszichikai univerzumoknak” hívta. A fejlődés az egyes stádiumok túlhaladását jelenti, miközben a korábbi stádiumok átélhetők maradnak.

Az első univerzum, ún. “szociális placenta” nagyjából a harmadik életévig tart, amíg a gyermek nem tud különbséget tenni fantázia és realitás között. Ennek az időszaknak a kezdeti fázisában a gyermek még nem differenciál. Nem tesz különbséget az én és a te, önmaga és a külvilág, múlt és jövő között, számára a jelen a létező dimenzió, ugyanakkor organikus tudása van saját szükségleteiről, melyet környezetének jelez is, pl. sír, ha éhes. Ezt Moreno a mindennel való azonosság (All-identity) szakasznak hívja. A második fázisban alakul ki a differenciálás az én és a másik, én és a külvilág között. Miután a fantázia és a valóság még mindig nem válik külön, Moreno ezt a minden realitás (All-reality) szakasznak hívja.

A második univerzum akkor kezdődik, amikor a gyermeki átélésben elkezd különválni a fantázia és a realitás, lehetővé válik a múlt és jövő átélése, egyre nagyobb teret kap az elvont gondolkodás. A gyermek fejlődésében ott tart, hogy egyre jobban eltávolodhat, függetlenedhet segéd-énjeitől, akiknek fizikai jelenléte az első univerzum időszakában létkérdés volt. Az első időszakban kialakult szomato-pszichés egységre egyre bővülő repertoárral épülnek fel a szociális szerepek. A környezet fontos szereplői, ha fizikai valóságukban nincsenek is éppen jelen, a szociális atomban - internalizálva mint segéd-ének léteznek.

A harmadik univerzum kategóriáját G. Leutz fogalmazta meg Moreno antropológiai-filozófiai írásai alapján. Ebben az időszakban a világra vonatkozó tapasztalás kibővülésével és annak a képességnek a kialakulásával, hogy a személy tudatosan képes dönteni és választani különböző értékrendek, elfogadott szimbólum struktúrák, vallások, ideológiák, stb. között, kialakulnak a transzcendens szerepek. Ennek alakulása a serdülőkorban a legintenzívebb. Innentől kezdve a másik három szerepstruktúrával együtt fogják a cselekvést alakítani.

A pszichodráma felfogásában a betegség tulajdonképpen az egész-ség hiánya; az egészség pedig a szerep struktúrák harmonikus egymásra épülése. A struktúra bármelyik szintjén lép fel zavar, az hat a többi szintre is. Egy testi betegség meg fogja változtatni pszichés, szociális, sőt transzcendens szerepeinket is, ugyanúgy egy lelki probléma nem csak kapcsolatainkra, a világhoz való viszonyunkra, de szomatikus működéseinkre, szerepeinkre is hatással lesz. Ez egyben azt is jelenti, hogy bárhol is van a zavar, ha sikerül egy harmonikus szerepstruktúrát kialakítani, létrehozhatunk egy egészséges egyensúlyt. Akár egy testi fogyatékosságot egyensúlyban tarthatunk megfelelő szociális, vagy akár transzcendens szerepeinkkel is. Ennek a gondolkodásnak az értelmében a pszichodrámában sohasem csak az aktuális betegségeket, konkrét problémákat gyógyítjuk, hanem mindig a teljes személyiség van fókuszban, természetesen társas atomjával együtt. A pszichés zavarok a társas atom deficitjeiből, a mikroszociológiai környezettel való problematikus interakció formák funkcionális következményeiként alakulnak ki. Ezen a ponton válik lényegessé, hogy a pszichodráma alapvetően egy csoportterápiás módszer. A csoport az egyének számára reprezentálja azt a mikroszociológiai közeget, amelyben saját viselkedését, szerepeit ki kell alakítsa, ezen a folyamaton keresztül van lehetőség a korrekcióra. A csoport ülések keretei szabályozottak, hogy mi történik a csoporton az a tagoktól függ, hogy ez hogyan történjen, azt a pszichodráma szabályai szerint a csoport vezetők instruálják.
A fenti elmélet részben tartalmazza a mikroszociológiai, szociometriai kutatások eredményeit is, melyek a kiscsoportok informális struktúráját, és ezen keresztül a különböző csoportok működésének szabályszerűségeit vizsgálták. A kiscsoportokban a kölcsönös választások hozzák létre azt a szociometriai hálót, melynek mentén a csoportdinamikai történések alakulnak. A szociometriai kép a csoportnak, mint egésznek a működését szabályozza. A csoportnak is van saját élete:: keletkezik, fejlődik, alkot és felbomlik. Ez terápiás csoportokra is érvényes.
Az eltérő pszichológiai és pszichoterápiás irányzatok egyértelműen megegyeznek abban, hogy a gyermek fejlődése, mentális egészsége szempontjából a korai időszakban nagyon nagy hangsúlyt kap a család, illetőleg az anya. Az első időszak - amit szimbiotikus időszaknak is hívunk - adja az újszülöttnek illetőleg a csecsemőnek a biztonságát. A kezdeti időszakban mindenképpen egy külső biztonságra van szükség, és amennyiben ez megfelelő a későbbiekben, de a felnőtt korban is ez lesz belső biztonságunk alapja.
A XX. század első kétharmadának pszichológiai szemléletében a kiscsecsemőt az anya - gyerek kapcsolatban passzívnak gondolták, de az utóbbi évtizedek csecsemő-megfigyelései (E. Thronick kokainfüggő anyák csecsemőinek megfigyelése és az anya - gyerek interakciók vizsgálatai; Bowlby legújabb a Still Face helyzetben végzett vizsgálatai) egyre inkább bizonyítják Stern elméletét, aki a csecsemő fejlődésében egy kölcsönös aktivitást feltételez.
Valamint szintén az utóbbi két évtizedben a diádikus (anya - gyerek) kapcsolat vizsgálatát kiterjesztették a triádikus (anya - apa - gyerek) kapcsolat vizsgálatára, ahol a korábbi szemlélet, mely szerint az apa inkább "felettes én" funkciót tölt be illetve a külvilágot jelképezi, valamint az a szemlélet, hogy az énfejlődés mintegy lépcsőnként ugorva egy következő szintre halad, megkérdőjeleződött. Mindezzel együtt a korai időszak nagyon szoros együttléte egyértelműen meghatározó szerepet játszik a személyiség fejlődésében illetőleg a patológiák kialakulásában is.

A korai időszak, a családdal, szülőkkel való szoros együttlét a serdülőkorban a kortársakkal való szoros együttlét formájában sok hasonlóságot mutat, mintegy megismétlődik. A latencia időszakot követően a felfelé való szolidaritást átváltja a kortárs szolidaritás, a kortárs csoport, mint egy egység jelenik meg. Az individuum kevésbé fontos, mint a csoport; ennek szélsőséges megnyilvánulásait láthatjuk galerikben, szektákban, fanatikus vallási közösségekben, aluljáró kultúrákban, stb. Harmonikus személyiségfejlődés esetén jó családi háttérrel is egy átmeneti időszakban megjelenik a kortárs csoport, baráti társaság ereje, mely minden egyébnél fontosabbá válik.

Ebben az időszakban a serdülő, aki még erősen kötődik és függ családi hátterétől, saját önállóságát, autonóm függetlenségét egy hosszabb folyamatban éri el: Ebben a folyamatban a kortárscsoport hasonló funkciót tölt be, mint a korai szeparációs időszakban, az anyával való szimbiotikus kapcsolatból való leválásnál a winnicoti értelemben vett átmeneti tárgy, melynek elsődleges szerepe a szeparációs szorongás oldása. A kortárscsoportba való bekötődés során a befogadó közeg aktivitásán kívül a serdülő aktivitására is szükség van. Ebben a folyamatban a serdülő nagyon korai szocializációs sémáinak megfelelően viselkedik, így egy csoportterápiás helyzetben ezeknek a korai esetleg hibásan rögzült sémáknak a korrekciójára is lehetőség nyílik.
A csoporttal való azonosulás az énhatárokat ismételten fellazítja (többek közt ezért is nagyon veszélyesek a szélsőséges közösségek), és az individualizációs folyamathoz ismételten definiálni kell az én határait. Az énhatárok bizonytalanságát mintegy szimbolizálja a csecsemőkorra és a serdülőkorra egyaránt jellemző nagyfokú érzékenysége a bőrnek. Mindkét időszakot nagyszámú "bőrtünet" szokta kísérni (például nagyon gyakoriak az ekcematózus elváltozások, acnék, stb.).
Tehát a serdülőkor egyszerre ad lehetőséget a patológiás folyamatok kiéleződésének előtérbe helyeződésére, ugyanakkor specifikumai miatt a terápiás beavatkozásokra is nagyobb lehetőséget ad. Az egyéni ill. a felnőttkori pszichoterápiás helyzetekkel szemben a korrekciós lehetőség regresszió nélkül is elérhető, ugyanis csoporthelyzetben a serdülőkorra jellemző természetes helyzetet és folyamatokat használjuk fel terápiásan.
Gyerekek számára a pszichodrámát két fő irányzat mentén dolgozták ki.

Az egyik megpróbálta a morenoi struktúrált módszert átültetni (Zacharias, Shaeron...),
a másik - elsősorban francia gyermek-analitikusok (Lebovici és kollégái, de ide sorolhatjuk Anzieu-t is) a dramatikus játékot projektív lehetőségnek tekintik, ahol a gyermekek számára jobban megfelelő szimbólumok jelenhetnek meg, miközben az indulat-áttételes folyamatokkal lehet dolgozni.
Saját tapasztalataim szerint struktúrált protagonista játékokat csak a serdülőkortól lehet, akkor is csak részlegesen, beépíteni a drámacsoportokba. Alapvetően - Mérei Ferenc által kidolgozott dramatikus technikának megfelelően - az aktuális csoporttörténésekre, az ”itt és most” dinamikájára építve játékokban adunk teret a témának, megpróbáljuk ”kibuggyantani” azt. Ezek a játékok a csoportban lévő tudattalan fantáziák mentén viszik végig a folyamatot, gyerekcsoportoknál a csoportjátékok mellett nagyon lényeges szerep jut a meséknek, szimbolikus játékoknak. Az aktuális dinamikának megfelelően sokszor dolgozunk mesékkel, sőt gyerekjátékokkal is, pl. Adj király katonát, Amerikából jöttem..., stb. Verbálisan ritkán értelmezünk, ez az életkorból is adódik, a terápiás intervenciók legtöbbször játékon belül történnek. A klasszikus gyermekjátékok a gyógyítási folyamatot oly módon segítik, hogy kezdetben általános jellegű kérdések játékbeli megfogalmazására adnak teret (pl.: "Amerikából jöttem..." játék keretén belül foglalkozásokat jelenítenek meg, és azt a többiek kitalálják), majd fokozatosan fordul a játék a személyes felé (pl. az egyik gyerek eljátssza egy otthoni konfliktusát, és a többieknek ezt kell kitalálniuk). Ennek során a gyermekek számára észrevétlenül kerülnek megfogalmazásra a problémák, vezetődnek el az indulatok, akár szimbolikus akár konkrét helyzeti megjelenítés formájában. A dramatikus játékcsoportban szimbolikus-, konkrét- vagy klasszikus- gyermekjátékok és szerepjátékok segítségével ugyanúgy lehet dolgozni mint az egyéni terápiákban.

A játékok után mindig beiktatunk, a csoporttól függően valamennyi verbális visszajelzést, de a játékok feldolgozása leggyakrabban további játékokon keresztül valósul meg.
A pszichodráma eszköztárával nem jól megközelíthetőek az autisztikus kórképek (bár a példáknál majd látjuk, hogy pont egy ilyen jellegű reaktív állapotnál hogyan tud segíteni a pszichodráma), valamint a súlyos mentális retardáció. Relatív kontraindikáció az akut pszichotikus állapot. A pszichodrámát ki lehet egészíteni más terápiákkal pl. gyógyszeres kezelés, egyéni terápia. A pszichodráma, ill. a pszichodráma bizonyos elemei nagyon jó kiegészítői lehetnek más, elsősorban verbális terápiáknak.

Javasolt a kettős vezetés, valamint, hogy a két vezető különböző nemű legyen. A többi gyerek és a különnemű felnőtt vezetőpáros jelenléte mintegy modellezve a családi helyzetet, megteremti a lehetőségét, hogy a családdal kapcsolatos tudatos és tudattalan konfliktusok projekciós felületévé váljon. A csoport fejlődése során megtörténhet a korrekciós folyamat.

A Semmelweis Egyetem I. sz. Gyerekklinikáján 15 éve kezdtük beépíteni a pszichodrámát a terápiás gyakorlatba és az utóbbi 8 évben rendszeresen vannak gyerekcsoportok. Ezekbe a csoportokba 6 éves kortól 18 (néha 19-20) éves korig járnak gyermekek, fiatalok. A csoportok összeállításánál az életkort vesszük figyelembe. Külön választjuk a kisgyerekeket, a 6-9 éves kor közötti korosztályt, a 10-12-13 éves gyerekeket, a 13-16 évesek csoportját, és a 16-19, 20 éves fiatalok csoportját. A praepubertasban, 11-15 éves kor között sokkal inkább az érettséget vesszük figyelembe, mint az évek számát.
Csoportba különböző diagnózissal kerülnek a gyerekek. Egyik részük a klinika szomatikus osztályain bent fekvőkből áll, más részük pedig a pszichológia osztályon ambulánsan jelentkező gyerekekből.

Szomatikus panaszoknál elsősorban krónikus betegségek szerepelnek (urémia, diabetes, hematológiai betegségek, epilepszia valamint pszichoszomatikus betegségek: atopias betegségek /asztma, ekcéma, atopiás dermatitis/, allergia, és különböző emésztőszervi betegségek.). A krónikus betegségeknél elsősorban a superponálódott pszichés problémák, a betegség fel nem dolgozása az, ami miatt küldik a gyerekeket. A pszichoszomatikus betegségeknél pedig mind a szomato-pszichés komponensek, mind a pszichés kausalitás a küldés oka.
Az ambulánsan jelentkező betegeknél elsősorban pszichés problémával főleg a szülők hozzák a gyermekeket, ezek között szerepelnek funkcionális panaszok. (pl. enuresis, pavor...), szerepelnek konverzív tünetek, amelyeket az organikus kivizsgálások után irányítanak a pszichológiára (pl. fejfájás), valamint viselkedészavarok is gyakran szerepelnek a küldő diagnózisban (kapcsolati problémák, hypermotilitas, szociális zavarok, stb.).

Az alábbiakban néhány példa segítségével szeretném bemutatni a gyermekpszichodráma gyakorlatát.*

Eszter 10 éves, egy éve viselkedése alapvetően megváltozott, autisztikus jellegű lett. Tüneteinek megjelenése a harmadik osztály iskolakezdéséhez volt időben köthető. Gyakorlatilag elhallgatott, minimális szükségleteinek közlésén túl alig kommunikált, kétszemélyes kapcsolatban is nehezen volt kontaktusba vonható. Kortárs kapcsolatai nem voltak. Tüneteit megelőzően két hónappal, a nyári szünet elején halt meg, akkor fél éves testvére, aki súlyos fejlődési rendellenességgel született. A nyári hónapokban a szülők a korábban is nagyon zárkózott, csendes kislánynál nem észleltek semmi aggasztó tünetet, sőt inkább csodálkoztak, Eszter mennyire nem reagálja le a történteket. Egyéni terápiában eljutott odáig, hogy magántanulóként otthon tanult, és gyakorlatilag korábbi színvonalának megfelelően teljesített is, de társas viselkedése nem változott. Ekkor javasolta terapeutája a csoport terápiát.

Eszter a csoporthelyzetben, az első hónapban a teremben félrevonulva ült, időnként erős nyugtalanság vett rajta erőt, ilyenkor ki akart menni a helységből. Az egyik csoportvezető ilyenkor ölében fogva tudta csak bent tartani a teremben. Az egyik alkalommal egy mozgásos játék kapcsán a gyerekek ismételten bújtak be egy takaró alá, és bújtak elő, vagy leplezték le egymást. Az egyik csoportvezető ölében Eszterrel egy díszpárnát dugott a takaró alá. Eszter bemászott a párna mellé. A gyerekek megálltak, néma csend lett. Egy hónap után ez volt Eszter első csoporton belüli megnyilvánulása. Egyszercsak kidugta a párnát. Miután hosszan nem mozdult, a gyerekek felemelték a takarót, és Eszter visszamenekült a csoportvezető ölébe. A következő néhány alkalommal ugyanez a játék odáig fejlődött, hogy elérkezett az a pillanat, amikor Eszter a gyerekek és a takaró segítségével "beleszületett" a csoportba.

Fokozatosan egyre több játékba volt bevonható.
Eszter az iskola második félévében, ugyan magántanulói státusban, de egyre több órát töltött bent az iskolában.

Zsófi 9. évében lévő kislány. Körzeti orvosa küldi, iskolafóbia a diagnózisa. Szeptember legelején a kislány elkezdett iskolába járni, és az első hét után reggel zokogógörcsöt kapott. Egy hétig így ment az iskolába. Édesanyja kétségbeesve hozta, hogy most már harmadik hete tart a tanítás, és a kislány az első hét óta gyakorlatilag nem volt iskolában.
Fontos tudni azt, hogy az édesapa nyáron külföldi utazásából nem tért haza, búcsúlevelet küldött, amit az anyuka úgy kommentál, hogy miután évek óta nagyon megromlott kapcsolatuk, őt ez nem is érte olyan váratlanul, tulajdonképpen nem is nagyon bánja. Az édesapa a kislány előtt is sokszor volt nagyon agresszív.
Zsófi az akkor induló dramatikus játékcsoportban aránylag hamar proponált egy játékot a többieknek: a játék lényege az volt, hogy esküvőre készülnek, ő volt a menyasszony. A szereposztásban a többiek a mennyasszony körül szorgoskodtak. Arra a kérdésre, hogy hol van a vőlegény, az derült ki, hogy majd a templomnál találkoznak. Nagyon hosszan ment a készülődés, a játék végül is az öltözködéssel gyakorlatilag be is fejeződött. A negyedik alkalommal ismét előhozta ezt a játékot, hogy szeretné tovább játszani, újra kiosztotta a szerepeket, kb. ugyanabban a felállásban, mint a múltkor, és a játék nagyjából nagyon hasonlóan zajlott, ugyanúgy az öltözködésnél véget ért. Két alkalommal később a játék tovább fejlődött, az öltözködés után az esküvői menet elindult a templom felé, aminek a helye már az első játékban is ki volt jelölve. Mielőtt azonban a menet a templomhoz ért volna Zsófi odahelyezett egy sorompót, aminek ahogy a menet odaért le kellett csapódnia. Zsófi bejelentette, hogy itt nem lehet továbbmenni, az esküvő elmarad.
Innentől kezdve, Zsófi - aki korábban csak egy párszor volt bent az iskolában, (ekkor október végénél tartunk) - folyamatosan jár iskolába, nem jelent neki problémát.

István, 7 éves, egy autoimmun betegség miatt került klinikánkra. Betegsége, mely veséjét is érinti, bőrtüneteket is ad. Többek közt fejbőrén is, aminek következtében egy tenyérnyi helyen kopasz. Rendszeresen érkezik úgy a csoportra, hogy előtte a klinika veseosztályán különböző vizsgálatok történnek, többek közt vért is vesznek tőle. Ezekről soha nem beszél a csoporton, még csak jelzést sem ad.
Egy orvosos játéksorozat kapcsán, ahol mindenki játszik egyszer orvost, egyszer beteget, egyszer szülőt, az anyuka szerepéből a beteg gyerekéhez hívja az orvost, és aközben a gyereknek folyamatosan azt közli, hogy nem szabad panaszkodnia, nem fog fájni, amit az orvos csinál és tulajdonképpen őneki, mármint az anyukának milyen szörnyű ez az egész, mert nem tud idejében bemenni a munkahelyére. Valójában szemrehányással illeti gyerekét betegsége miatt. István a játék közben nagyon agresszív a saját gyerekével, majd a játék után elkezdi karját, könyökhajlatát fogdosni és kérdésemre, hogy mi van, elmondja, hogy nagyon fáj. A többi gyerek kérdezi, hogy mi fáj. Erre ő felhúzza a pulóverének ujját és megmutatja a helyet a karján, ahol rendszeresen kell vért venni.

Ezt követő alkalommal történik egy jelenet, amihez hasonló Istvánnak nagyon sok gondot szokott jelenteni, hogy kopaszsága miatt a többi gyerek csúfolja. Ezért az iskolában ő nagyon agresszív, verekedős. Az osztályban erős, verekedős gyerekként tartják számon.
Tehát ezen alkalommal, amikor a gyerekek levernek valamit, és szanaszét szóródik rengeteg apró tárgy, lehajol és az egyik gyerek észreveszi fején a kopasz foltot, és felkiált, hogy "neked itt hiányzik a hajad! Kopasz vagy.", mire István csak felnéz és azt mondja, hogy "igen, ez a betegségem miatt van, ami miatt vizsgálnak állandóan", majd a gyerekek egyszerűen tovább szedegetik a földől a kiszóródott dolgokat.

Miklós 6 éves múlt amikor a csoportba kezd járni, ebben a csoportban ő a legfiatalabb. Másfél évvel ezelőtt halt meg édesanyja autóbalesetben. Édesapja most nyárig egyedül nevelte. Édesapjának van egy új kapcsolata, egyenlőre nem laknak együtt, de rövid időn belül ezt tervezik, viszont nyár óta sokat vannak Miklóssal hármasban, aki azóta nagyon durva, agresszív, és annyira figyelmetlen, hogy állandóan lelép az úttestre, akár jön autó, akár nem, holott korábban ebből a szempontból nagyon megbízható volt.
Anamnaesiséből kiemelem még: a temetés után Miklós nagyon hamar meghízott (90 percentil felett). Korábban nagyon élénk, érdeklődő gyermek volt, azóta semmi nem köti le a figyelmét, szétszórt, kapkodó. Augusztus végén (még az iskola kezdés előtt) klinikánk „kövér” rendelésére küldte be a körzeti orvos endokrinológiai kivizsgálásra.
Az előző példában felidézett játékban Miklós játsza a beteg gyereket, miközben István a saját magát sajnáló, gyermekével agresszív anyukát. A játék után - és ez a csoportban akkor hangzik el először - Miklós csak annyit mond, nekem nincs anyukám. Az orvosos játéksorozat egyik következő epizódjában Miklós egy nagyon hisztis, betegségelőnyöket maximálisan kihasználó gyermek anyukáját játsza végtelen türelemmel és kedvességgel. Amikor a beteg gyereknek a hatodik üdítőital sem felel meg, még mindig hajlandó elmenni játékból a közértbe, egy hetedik változatért, miközben indulatai az orvos felé irányulnak, amiért nem gyógyítja elég ügyesen a gyereket.

Ez a játék majdnem fél órát tartott, holott korábban Miklóst 5-10 percen túl semmilyen strukturált játékban nem lehetett bent tartani.

Az orvosos játéksorozatot követően Miklós viselkedése fokozatosan változott, egyre kevesebb volt a panasz rá, két évvel később normál testalkatú gyermekként jelent meg egyszer újra a klinikán, egy légúti infekció miatt.

Összegzésül

A fenti példák a Semmelweis Egyetem I. Gyermekklinikáján csoportba járó gyerekek közül lett kiválasztva.
A csoportokat dramatikus játékcsoportnak hívtuk. Pszichodráma elemeket ötvöztünk kreatív művészeti terápiás eszközökkel és klasszikus gyermekjátékokkal. Az ülések majdnem teljes tanéven keresztül heti másfél-két órában voltak. A csoportok létszáma öt-hat gyerek volt.
Eszter példájából fontos kiemelni, hogy a terapeuta öléből indult a játék, mely olyan születés-, szülés játékban folytatódott, ahol ismételten születhetett meg az "élettelen" párna és az "élő" Eszter, miközben a dramatikus technikának köszönhetően (különböző szerep- és pozíció cserék) az anyával való azonosulást is átélhette. Saját traumájának feldolgozása mindeközben egy csoporttérben zajlott, mely reszocializációját is segítette.

Eszter, Zsófi és István történetében közös, hogy a gyász, a veszteséggel kapcsolatos érzések nem voltak megoszthatóak az édesanyával, a csoport többek közt a megoszthatóságnak is teret adott.

Zsófi példájából érdemes azt is kiemelni, ahogy a fantáziajáték - a majdani találkozásról, mely meghiúsul - újra meg újra ismételve fejlődik tovább, egészül ki új elemekkel, mire eljut odáig, hogy kiteljesedjen, ami jelen esetben a sorompó lecsukódását jelenti. Az ismétlődő készülődésekben megjelenik az a vágy, hátha mégis lehet találkozni a vőlegénnyel a templomban, az apával, aki nem jött haza. Hosszú idő után jelenik meg egyszer csak a sorompó, mely lezárja az utat, a lehetőséget, jelentve a várakozás hiábavalóságát, azaz a realitást. Ezzel, egyben az ödipális vágynak is sorompót állít, annak a vágynak, hogy hiszen „az anyunak nem kell az apu, én mint menyasszony készülődöm, várom a találkozást, az apu ne is az anyuhoz, hanem hozzám jöjjön vissza”.

Zsófi példáján jól nyomon követhetjük, az elfojtott, tudattalan vágy megjelenését a fantázia játékon keresztül, ahogy fokozatosan bomlik ki a színpadra kerülve, és ahogy a dramatikus játékon belül Zsófi eljut egy olyan pontig, ahol belső konfliktusát meg is oldja.
István példájából még annyit hangsúlyoznék ki, hogy a betegség is veszteség, a feldolgozáshoz, a betegség tudomásul vételéhez, a betegséggel való együttéléshez szükség van gyászmunkára, amiben nagyon fontos a környezet reakciója. Lehet-e együtt gyászolni, vagy egyedül kell evvel maradni, bűntudata van, hisz anyjának úgyis annyi baja van. Gyermekkorban ez sokszorosan nehéz.
Miklós történetéből kiemelendő a panaszok közül, hogy figyelmetlen, autók elé is lelép az úttestre. Ebben latens öngyilkossági késztetés jelenik meg, ugyanakkor benne van az anyjával való azonosulás, aki autó balesetben halt meg.
A pszichodrámában Miklósnak sikerült az anya szerepben (”hisztis”, beteg gyermek anyjaként) egy nagyon pozitív azonosulást átélnie, anélkül, hogy rávetült volna és elfojtotta volna a baleset, az anya halála. Ezt viszont megelőzte az a játék, ahol gyerek szerepben, amikor István játszotta az anyát, Miklós átélhette indulatait, haragját az anyával szemben, aki nem eléggé törődik gyermekével, magára hagyja a bajban, sőt saját bajával is a gyermekét terheli. Ezeket az indulatokat saját édesanyja felé mélyen elfojtotta, ”vastag burokkal” (kövérségével) takarta el.

Ezek a csoportok, melyekből a példákat kiválasztottam sok évvel ezelőttiek. A gyerekekről lehet tudni, hogy jól vannak, serdülőkori problémáikkal együtt. Hogy pszichodráma csoport nélkül máshogyan alakult volna-e életük, ezt nem tudom, de remélem sikerült a példákkal megmutatni, hogy gyógyulásuk folyamatában részvettünk, ezt a folyamatot a pszichodráma csoport hogyan segítette.


Irodalom
" Aichinger, A. (1996): Pszichodráma - csoportterápia gyermekekkel (in: Gyermekpszichoterápia; szerk.: Petzold, H., Ramin, G.; Osiris Kiadó, Budapest)
" Blatner, A. (1988): Acting-In. - Practical Applications of Psychodramatic Methods (Springer Publishing Company, New York) 1988.
" Fox, J. (editor) (1987): The Essential Moreno (Springer Publishing Company, New York)
" Gegesi Kiss, Pál (1971): Gyermekklinikai pszichopatológia (Akadémiai Könyvkiadó, Budapest)
" Holmes, P. (1972): The Inner World Outside. - Object Relations Theory and Psychodrama (Tavistock/Routledge)
" Holmes, P.; Karp, M.; Watson, M. (editors) (1994): Psychodrama since Moreno (Routledge)
" Kellermann, P. F. (1992): Focus on Psychodrama. - The therapeutic Aspect of Psychodrama; (Jessica Kingsley Publisher Ltd)
" Kende, H. (2000): Játékban gyógyulni: gyermekpszichodráma (in: Pszichodráma, 2000. ősz; 17 - 21. oldal)
" Komlósi, P. (szerk.) (1985): Pszichodráma (Akadémia Könyvkiadó, Budapest)
" Leutz, G. (1974): Psychodrama. - Theorie und Praxis; (Springer Verl.)
" Lorin, C. (1989): Psychodrame d'enfant (Privat, Paris)
" Mérei, F. (1973): A játék értelme és öröme (in: Millar, S.: Játékpszichológia; Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest)
" Mérei, F. (1989): Társ és csoport (Akadémia Könyvkiadó, Budapest; szerk.: Gerő, Zs.)
" Mérei, F.; Ajkay, K.; Dobos, E.; Erdélyi, I. (1987): A pszichodráma önismereti és terápiás alkalmazása (Akadémia Kiadó, Budapest)
" Mérei, F.; Binet, Á. (1979): Gyermeklélektan (Gondolat Könyvkiadó, Budapest)
" Moreno, J. L. (1934): Who shall survive? (Nervous and Mental Disease Publishing Co., Washington)
" Moreno, J. L. (1972): Psychodrama. (INC. Beacon, New York)
" Petzold, H.; Ramin, G. (szerk.) (1996): Gyermekpszichoterápia (Osiris Kiadó Könyvkiadó, Budapest)
" Pszichodráma a gyakorlatban - sorozat I-V. (szerk.: Zseni, A.; Animula, Bp. 1997-2000)
" Pszichodráma újság (szerk.: Kiss György Ádám, 1998-tól Kökény Veronika; Magyar Pszichodráma Egyesület folyóirata 1991-től)
" Robinson B. (1998): Psychodrame et Psychanalyse (De Boeck et Larcier s. a., Paris, Bruxelles)
" Vikár, A. (1997): Gyászmunka dramatikus játékcsoportban (in: Megélni - Túlélni, Pszichodráma a gyakorlatban; Animula Egyesület, Budapest)
" Vikár, A. (2000): Pszichodráma (in: A pszichoterápia tankönyve; szerk.: Szőnyi Gábor - Füredi János; Medicina Könyvkiadó, Budapest)
" Williams, A. (1989): The Passionate Technique, Strategic Psychodrama with individuals, families, and groups (Tavistock/Routledge)
* A példák egy része megjelent korábban az irodalomjegyzékben szereplő Megélni - Túlélni c. kötetben is.